Grün Andor, lábatlan jegyzetek

A szemeim guvadtak ki az ünnepek villogásában, szabály szerint jöttek az epilepsziás rohamok az elmúlt napokban.
A bedugva feledett karácsonyi izzósor a szivárvány minden színét adta arcomba lökődött impulzusként, fénye nyomokat hagyott agyamba, új emlékek betöltésére sikít a kiégett gondolathalmaz.
Ez mi ez az ünnep? Tényleg igyekeztem magamévá tenni idén, de vannak dolgok, amik kudarcba fulladnak.
Valahogy nem láttam benne azt, amikről a lehallgatott regék papolnak.
Emberek vagytok tervekkel napokra, de azt látom elvesztek a külsőségekben és a megvalósítás megeshet, valóságot tartalmazhat a legszebb mesék eljátszásában is.
Húzza már valaki ki ezt az égősort! A világosság a legerősebb nappal.

Esküszöm, csak egy pillanatra csuktam magamra az ajtót, aztán napok teltek el idebent.
Mire eszméltem és kibontottam magamat, tele aggatták a kezek a terráriumom falát nyamvadt hópelyhekkel, girlandokkal és egyéb szörnyűségekkel.
Szabályosan menekülnék ez elől a giccshalom elől, ha tehetném.
Éjszakánként ledobom a házam és csapkodom az üvegfalhoz, hogy kijussak, de csak karcolásokat ejtek építményemen.
Beleragadtam ebbe a karácsony nevezetű időhurokba, és valóban én is várakozom, vágyom rá, hogy elteljen.
Kicsit félek, vihogó kényszeres cukorral tömött emberek és villogó fények.
Tiszta horror az életem.
Ho-ho-ho hogy éljem ezt túl?

Az álmatlanság nyomot hagy az arcotokon.
Ma a nőneműn is feltűnt.
Akkora redőket hagyott a szeme alatt, hogy a Pride simán flashmob-ot rendezhetett volna benne.
Kissé ingerülten reagált ma mindenre és mindenkire, igazából, ha tehette volna fuckoff matricával nyomkodta volna össze mindenki arcát, aki hozzá szólt, és ennek fura módon hangot is adott.
Hát vagy piros napok jönnek, amikor én speciel inkább elő se jövök, vagy ráférne egy kiadós alvás.
Korán haza ment, remélem randevúzik egy álommanóval, és k.rvára hoz holnap enni valamit, mert most már lassan ismét megfogan a mellőzésem miatt nem létező fejemben a világuralom.

Ma kicsit túlpörögtem, hajtott a nyugtalanság :)
-Ja, csigaként ez elég vicces.-
Izgatottan álltam a nap elé, kitettek az ablakba, kitárult a világ.
Udvaron rohangáló, apró emberlények leheletükbe burkolózva, hideg lehet kint.
Ezt már az évek során megtanultam, mikor jön a köd körülöttetek, na, akkor nem szellem járás van, pedig eleinte kicsit becsokiztam, hogy hónapokig üldöznek titeket az elmentek lelkei és csak én látom, mert senki mást nem zavar, azt hittem ez valami csiga hatodik érzés (hülye film, kár volt megnéznem).
Aztán konstatáltam,  évszakok váltják egymást és a hideg füstszerű képződményt vesz el lélekzetenkét belőletek.
....akkor is para....

Ahogy besétál reggel, tudom, milyen nap lesz, egy ideje figyelem.
A kezében szorongatja azt az urna szerű tárgyat, aminek leveszi a tetejét és az elkövetkező órák ígéretének lelke csap ki belőle. Magába önti, azt mondja tea és k.rva hideg van, azért kell, de szerintem minden hajnalban erőért fohászkodik, hogy képes legyen véghez vinni, amit kell, és a kultúrája Mindenhatója lélekdarabokat vág hozzá, ő bezárja és csak itt, a munkahelyén meri kiengedni, ahol már nem szökhet el.
Tuti így van, máshogy nem lehet.

A nap mottója: Elérek bármit, csak valamihez kell kisszék.

 (Foto: Vadim Trunov )

És ősz, és ez vicces.
Bele bújtok :) Irigylésre méltó álca, évszaknak megfelelően.
Csupasz kis testemmel az üvegnek feszülve játszom veletek tudtotokon kívül a személy barkóbát, avagy a, "kit rejt a textilt".
Minden reggel egy kész izgalom.
A sapkát imádom a legjobban, árnyékot vet az arcotokra, kávémaradék gőze által kitámasztott szemhéjak redőnyként lógnak még a tekinteteken, pirosló orrokon csillanó, csigákra utaló testnedvek kenődnek szét a nyakatokra tekeredett sálszörnyetegek szájatokat elfedő részén.
A kabát nem nagy cucc, de azért elég zsákbamacska, tippelni sem tudnék sacra se, ki 90-60-90 :)
Fura nyomokat hagytok szerte szét, mintha árnyékotok egy darabja a padlón ragadna, lépésről-lépésre, azt hiszem csak egy kis idő, és nem lesz, aki visszavarrja, el fog fogyni, barna és fekete tócsák sikítanak gazdákért, de árván fekszenek emberek által bevett területeken, "itt jártak már" jelként.
Ősz.

És beszél, csak beszél folyamatosan.
Minden cselekedetét szavakkal támasztja alá. Szerintem megerősítésre vár.
Fél óra monológ után már feszítem fel a terrárium tetejét, és agyban (dúcidegrendszerben) vázolom a hogyant.
Hogyan juttassam a tudtára, hogy konkrétan őt hallom, akkor is, amikor a csend beszél, hogy már bízhat magában, senkit sem kell meggyőznie, hogy a tettek szavak nélkül is működnek.
És fel merül bennem a kérdés, vajon a testem elég nagy ahhoz, hogy szájára tapadva a mondandóvá érett hangokat a torkán rekessze?
Nem jutok ki, ezt a fedőt, most jól rátette. Saját nyálamon huppanok a bent elterített friss virágföldre.
Egyszer csak elfogy ez a sok fejében keringő magában támasztott kétely.
Addig meg napközben befejelem a földet és hangszigetelek.
Nők és a közlési kényszerük. Nálam a nemek csatájában ez férfiak:nők 2:1. 
Vagy, ahogy a női focimeccsen mondta az edző ,,Nyugi csajok, az öngól is gól." respect.

aludni akarok, csak ennyit,
őszben tartom csigányi parányi álmaim,
nem kell más elvárása,
individuummá lettem.

Ide tapadok, nem engedik el tekintetem.
Annyi minden köt, hogy kevesebb old. Érzések cikáznak bennem tapasztalatok által.
A "Mi lesz az ebéd?" kérdésre a " Leves, meg második." válasz mindig helytálló, de már jól laktam ezerszer vele.
Nem ehetem azt, amit én főzök, csiga létem eléggé lekorlátoz ennek a folyamatnak a kivitelezésében, a fene se akar odakozmálni egy indukciós tűzhely lapján, nincs az a spatula, ami leszedné kicsi ráégett testem.
Várom a kezet, várom, hogy gondoskodjon rólam, de már nagyon éhes vagyok, ismét, napok óta.
Hosszú percek gördülnek soha véget nem érő napokká, az éhség tart életben, a reményen csüng kocsányon lógó valóságban kapaszkodó megjelenésem.

Adjatok enni, vagy...

Én nem nézek, látok.
Látom, ahogy elmentek egymás mellet megfelelő távolságot hagyva, mert féltek a koccanásoktól, melyek leszednék rólatok a festéket.
Látom, ahogy mások árnyékában jártok, mert féltek, hogy a napfénynél leégtek.
Látom, ahogy érzéseket nyeltek le, mert rettegtek a karcolásoktól, melyek szavakat formálva sebeket ejthetnek a torkotokban, vagy zárt szájakat vágnak fel.
...én innen a, befalazott ajtó mögül is titeket jól látok...

A napom röviden, a tizennyolcas karikán belül, diszkréten:

szoptam, mint a torkosborz, de nem nyeltem le.

Ha már vasárnap, megszereztem a tévé lelkéhez tartozó távirányítót, akármit nyomok rajta, és máris a doboz gondolataiban járok (pont, mint egy zavart nőszemély, kicsit megsimogatod és a levetett bugyi mellé kapsz egy egész életrajzot). Tuti ezért kapott a németben "das" névelőt, vagy nem :)

Mindenesetre a ma esti tapasztalatom ha mást nem is a nemiségét megerősítette "das Fernsehen"-nek.
Ép csak egy kicsit értem hozzá, esküszöm valamelyik gombhoz, de már is megszólalt egy nő benne
,, a nevem LANA, de talán könnyebben megjegyzed, ha visszafelé olvasod".
Aha, kösz szerintem ezt most kihagyom. 

Nyomokat hagytok.
Vágom, én is. Csíkot húzok magam után, csúszós, csillogót (hú, ez olyan csillámpónis volt), jól látható, tapinthatót, afféle figyelmeztetésként, ,,Utamra ne lépj, mert pofára esel!", veszélyesen hasítok csigaként.
Szóval nyomokat hagytok. Ezer félét.
Évszakonként változó, hangulatotoktól függő ezer félét. Nyomokat.
Tavasszal csókokat arcokon, ajkak szegletén, télen tócsákat cipőitek helyén, nyáron ruhákat szerteszét, ősszel lucskos kis foltokat lépteitek mentén.
Rumlis kis jelek elmúlt élethelyzeteitek színterén.
Mindig tudom merre jártok.

Ma megint magamra hagyott a nőszemély ebben az iskolának nevezett szociológiai paradicsomban.
Nem gáz, kezdek hozzá szokni a csigaház individuumához.
Csak néha parázok.
Például ma.
Bejön a srác, látom rajta, hogy szemében álommorzsákat hagyott még az este (az enyémben maximum zsemlemorzsákat találna a reggel, álmaim már régóta nincsenek), a nőt kereste, a pedagógusát. persze ő sehol.
Leült mellém, először azt hittem, hozzám beszél, olykor még vissza is kérdeztem, de ő csak ült mellettem és locsogott, -megállás nélkül- az életéről.
Mondhatnám cukinak, egy plüss nyulat szorongatott a hóna alatt, de miután megmagyarázta a nyuszinak, hogy azért hozta el magával ma, mert nem akarta, hogy egyedül legyen, és nyuszika hangján válaszolt, na....
akkor és ott azt hiszem kicsit bekaksiztam.

Hát ma sokaknál lefőtt a kávé.

Tuti front van, vagy mire szoktatok hivatkozni.
Csattanó labdák az ablakon, minden egyes becsapódásnál csokiszínűre mázoltam a csigaház falát belülről.
Huppanó fenekek a bünti sarokban, vagdalkozó ,,nem csináltam semmit, gonosz vagy"-ok mellérendelt mondatok bővítve egyéb állításokkal.
Kopogó krokodil könnyek összeolvadva az orrból folyó takonnyal, sűrített halmazállapotban tovább kúszva arcokon (egy két delikvensnek már fizettem volna a receptért, ha enyém lenne a tudás hatalma, és elő tudnám állítani ezt a "szert", gyorsabban siklanék bármilyen felületen csigaként).
Dübörgő szavak ajkakon, tartalmuk élességével csak úgy hasították a levegőt lélek és lélek között.

Ja, ma sok volt a balhé.
Durva western film az életem, komolyan gondolkodom egy lengőajtón, hogy könnyebben leléphessek, ha süvítenek a fegyverek.

Megfigyeléseim szerint a legtöbbször a nőnemű az, aki fontosabbnak tartja, a közvetlen környezet tisztogatását.
Hát, az én nőneműm mostanában nem szakad bele.
Mondjuk úgy vélem ezen a helyen versenyeznie kellene másikakkal (megnéznék egy itt a porcica, hol a porcica ronggyal odacsapok meccset), néha megjelenik egy-egy számomra ismeretlen arc, de minden egyes újjal feledésbe vesz az az előtti, eltűnnek.
És hiába a porfelhő, amit vernek maguk körül a plafon egyik sarkából lógó pókháló átkától semmi nem védi meg őket.
Az a háló hosszú ideje növeszti magát, egyre mélyebbre ereszkedik, és egyre feketébb, akár az értetlenségből támadt harag, ami a próbaidős takarítónők lelkére telepedett miután bemutatták őket a sarokban lakónak, akit egészen addig láthatatlannak véltek, majd megnevezésével alakot öltve besötétedett.
Szerintem belőlük táplálkozik, tabuvá nőtte magát és nevét kimondva elvesznek.
2-3 nő is a múltba burkolózott számomra szeptember óta, aztán Kati néni megjelent.
Egyből kiszúrta a Hálót fent és ,,tyű de fekete vagy" kiáltással egy seprűvel már majdnem neki veselkedett. Feszültem tapadtam a terrárium falára, levegőt is alig mertem venni, pislantásról nem is beszélve (nem akartam lemaradni arról, ahogy Kati léte a Hálóba vesz, elképzeltem már párszor, ahogy ezzel a folyamattal árnyalatot vált a sarokból csüngő koszféle).
Majdnem...
Aztán a színre lépett az én nőneműm:
- Kati néni, tessék hagyni! Évek óta növesztem azt a porhálót, eddig senki nem szedte le. Nemsokára halloween, dekorációnak pont jó lesz.

Ezt megúszta, szerintem az enyém boszorkány, szerintem Kati nénit kedveli, szerintem megmentette.

Oké, nincs ezzel gond, de most este van, itt vagyok én, sötét van, és ott az a sarok.
Én meg nem pislantok, és kicsit lélegzek.

Csiga létem legnagyszerűbb része az, hogy mindenhol otthon vagyok, bármerre is taszigál az élet.
Mint már említettem most megint az iskolába száműztek, ennek az lehet az oka, hogy a nőnemű a kettő közül mostanában mintha maga maradt volna. Eleinte nagyon furcsán viselkedett, aztán szép lassan összekaparta magát, de valószínű észlelte, hogy feszülten figyelem, mert csuda produkciókat hozott nap, mint nap, hát elpaterolt ide. Nem hibáztatom, zavarba ejtő a tekintetem.
És lényegtelen a hol létem, mindenütt van megfigyelni valóm, a lényeg, hogy a kéz legyen nála mindig.

Itt mindig történik valami, (most mondjuk pont nem vasárnap este van) ezek az apró emberek jönnek-mennek körülöttem, néha feltúrják a terráriumot, olyankor halottnak tettem magamat, a francnak sincs kedve díszelegni, kiöregedtem már ebből azt hiszem.
Van, hogy elfelejtik visszatenni a tetőt, a héten sokadik szökési kísérletem hiúsult meg, nem tudok elég gyors lenni, mindig visszatoloncolnak a kezdethez (de nem adom fel).
A remény hal meg utoljára, de b.szki tuti büdös lehet.

Az van, hogy hosszú ideig megfeledkeztem magamról.
Elfelejtettem, hogy ki vagyok, hogy vagyok.
De újra létezem.
Grün Andor lábra állt, már amennyire egy csiga erre képes, mindenesetre létem feltámadásához tökéletesre fejlesztettem a hason kúszást többnyire zökkenő mentesen, avagy, kicsit sokat temettünk gondolatokat játszópajtásokkal alkohol tartalmú nedűbe.
Ez van, ha szabadon engednek, és az emberek, akikkel élsz nyitva hagynak körülötted érzelmeket (vagy boros üvegeket), miközben sorra ölik meg az addig nemzetinek vélt ünnepeket.
Ja, már nem velük élek. Ismét iskolai gyönyör lettem. 
Néha megpiszkál egy-egy gyermeki lét, néha napokig felém se néznek és közelharcot vívok a rothadó zöldségek felett született muslinca sereglettel. Csoda, hogy iszom? 
Azt hiszem szociológus lettem a felettem eltelt idővel.
De legalább életre kelhettem a betű halom felett.

Kösz b.szki :)

Már nagyon vártam ezeket a napokat.
Végre kikapcsolhat az agyam és eltemethetem magamban az elmúlt hétköznapokat, majd felkelhetek holnap és megfogathatom ismét, hogy nem ölök meg soha többet gondolatokat.
Mindeközben nézhetem a víztükörben azt a csigát, aki mereven bámul rám reggel, de lövésem sincs mit akar.

HALLO WINE, alias FRÖCCS! (Nekem így.)

Megfigyeléseim központjában az utóbbi időben a nőnem áll, viselkedésük sokkal szórakoztatóbb, mint férfi társaiké. Bár meg kell említenem, hogy a szórakoztató kifejezés olykor helyettesíthető a rémisztő, illetve érthetetlen melléknevekkel is.
A napokban például bájos lakótársam hihetetlen felfordulást csinált, hogy rövid időn belül rendet varázsoljon belőle, és akármerre járt megmagyarázhatatlan porfelhő követte, akár egy westernfilm hősét a kihalt utcán.
(Az igazság az, hogy én még a huhuhuhuhuhu filmzenét is hallani véltem, és ekkor jobbnak láttam bezárni házam ajtaját, belülről.)
Mondjuk, ha engem követnének porcicák a házamban, azt hiszem egy ideig pucér csiga lennék.

Vannak napok és vannak A napok.
Napok azok, amik mennek szép sorban zökkenőmentesen kisebb buckákkal, esetleg fekvőrendőrökkel.
És A napok, ezeknek több variánsa is akad:

• a kevesebb uborka szomorú napjai
• a miért nem pucolja le senki a házamat nap (mert kéne már, összemászta a gyerek)
• Nincs víz, mondom nincs víz a tálkába Haver! nap
• a tiszta szar a föld a terráriumba, de nincs csere nap
• a szikrázik a testem, ha hason kúszok, nem spriccelt senki vizet be a falra nap
• az előbb még itt voltak a tojásaim nap
• és a bealszom kicsit, azt felébredek és hol a f.szomba vagyok már megint nap...

Na ezek A napok valahogy mindig a harsányabb, -feltételezéseim szerint nőnemű- lakótársam ciklikus megőrülésével függnek össze.

A mai nap margójára, jön a szombat, mindjárt ideér :)

Önmagamban keresem saját tekintetem, generálom a portfólióm, de csak a személyigazolvány képem köszön vissza a terráriumba helyezett mesterséges pocsolya felett.
Minden napom arról szól, hogy dekára adom el cuki kis testemet: "nézd, hogy csúszok, nézd hogy bújok, nézd most eszem, nézd remegtetem alsó felem, látod egy csiga vagyok, attól függ mit adsz ennem, olyan színűt szarok."

Fárasztó lét, magam adom (ez akár ars poetica is lehetne, idén az elsődleges), hogy ne feledkezzenek meg rólam a lakótársaim, érdekesnek kell maradnom, hogy nehogy a vaterára tegyenek.

Az van, hogy VAGYOK.
próbáltam homokba dugni a szemeim, avagy befejelni a virágföldet terráriumom alján, de a vége mindig ugyan az. Élve ásom el magom :) aztán jön a kéz és létre késztet.
Számomra is hihetetlen, de még ÉLEK. Ez a tény, pedig arra motivál, hogy a lemoshatatlan odaszáradt nyákon túl, hagyjak még egyéb nyomot is magam után, szóval írok.
Nyolc múltam, de vonásaim a régiek. Visszatértem!