Grün Andor, lábatlan jegyzetek

Évek óta figyelek és tanulok, még mindig nem értek sok mindent.
Csiga létem előnye a csend magamban, a szavak nélküli világ magánya biztonságot nyújt azt hiszem köztetek emberek között, akik úgy használjátok a hangtalanságot és úgy hallatjátok hangotok, hogy nem érzitek annak súlyát.
Nem kérhetek számon semmit rajtatok, hogyan is érthetnétek a hangtalanságot, ha a beszéd varázsát is elkótyavetyélitek.
Minden megformált gondolat mondatként születik újjá és a mondandó hatással lesz. Megfűszerez íztelen perceket, teli pakol üres órákat és értelmet adhat napoknak, amik tartalom nélküli üres lapokból kötött könyvekként arra várnak, hogy írjanak rájuk, de, ha az nem történik meg emléket sem hagyva hátra foszlanak semmivé.
Varázsolhattok szavakkal, naggyá tehetitek egymást, vagy kicsivé, erőssé, vagy gyengévé, fontossá, vagy semmivé.
És a csendetek.
Nem az a csend, amit választotok, nem az a csend, ami az elköszönést követi, nem az a csend, amiben halljátok végre magatok.
A csend, ami csak lesz, értelmetlen és üres, nem bír jelentéstartalommal, nem fáj és nem is jó, csak üres.
Évek óta figyellek titeket, de még mindig nem értitek, a szavak és a csend erejét.

az idő.
Az a számomra megfoghatatlan jelenség, ami végig kíséri egész emberi mivoltotokat.
Gazdagnak születtek mind, percek birtoklóinak, de kevesen tanultok meg gazdálkodni vele.
Látom, ahogy görcsösen markoltok afelé, ahol sejteni vélitek, ahogy loptok egymáséból és szórjátok nem megfelelő emberek ölébe és folyik ki ujjaitok közül és huppanva csattan szét a semmin nyomot sem hagyva maga után sehol.  Arcokat szánt fel, barázdákat húzva maga után tekinteteken gyümölcstelen aratások gazdájaként köszöntve reggeleket.
És érzem, ahogy apró másodpercek töredéke alatt óriások születnek egy jól elcserélt egymásra szánt óramutatók által vetett árnyas pillanatok során, ébredve eltűnt esték hajnalán.
Minden ember időt hordoz, az arcán, a bőrén, a karján (hogy ne felejtse ott időtlenül máséban magát, hogy tudja, mikor kell rohannia tovább...), a lelkében, a szobája falán.
De számomra a legszebb, mikor a szemekből olvashatok elmúlt napok intervallumát. 
A szem, ami nem tud hamisat mutatni, sem más időszámítást, olykor kacsint vagy pislant, csillog és homályos, tiszta és kerek, túlcsordul és akár a gyertya, ha elfárad, kioltja magát.
az Idő.

Öreg csiga vagyok már, emlékszem az évszakokra és az őket övező változásokra, a ciklikusságra, ami körbe vett, mint a magam által növelt házam vonalai, egymásra épültek.
Ma már nincs ez. A négy évszaknak lassan szellemei maradnak csak fent, hát azt hiszem egyre szebben kell elmondanunk ezek által a szellemek által szőtt meséket.
Kezdetben volt a tél, a fehér fagyos hó fedte. A tiszta lap minden életre kelőnek, a dermedt pihenés minden elfáradt valaha létezőnek.
Őt követte a kacér tavasz, ami friss szellővel lehelte éberségre a hosszú álomból ébredőket, színt adott és festett élénk rózsaszínt és zöldet, pirost és sárgát és ezek sok árnyalatát, így adva ihletet a lét értelmezésének.
A nyár jött, a színek erősödtek, a nappalok hosszabbak lettek, az élet értelmet nyert a fent levőknek.
Az ősz volt a negyedik. Beért minden munka gyümölcse, a természet színei afféle mámoros kalandba estek, a zöld, már nem volt többé zöld, de mielőtt elköszönt, utolsó pompaként csodás palettát állított össze. És esett és fújt és kalapokat röpített magasabbra, melyek mindig leestek, így tanítva alázatra büszke háttal közlekedőket.
És tél lett, és pihenés a hosszú álmok ideje.... álmoké, melyek tartalmat adnak majd a tavaszi újrakezdéshez.
Ma ez az egész kusza, és nincs tél, elveszett. Talán nem merünk már álmodni, talán a hétköznapi rohanás terhe és félelme alatt elvesztettük. 
Elveszett a tisztalap, fáradtak és kevés gyümölcsöt hozók az ébredések.

„Nagyobb az, aki bennetek van,
mint az, aki e világban van!"
I.János 4, 4

Én csak ültem, hallgattam, nem volt semmi dolgom. Most a csend mesélt. Nem az a síron túli csend, melybe belefeszül figyelmed, hogy találj valamit, mely ingerli füledet, nem.
Az a csend, melyet a hétköznapok globalizált hangeffektusai már magukévá tettek.
Az a csend, amit Isten teremtett, a természet szimfóniája kezdett különös dallamába, zene született egy elmúlt év nyomában.
Zene, amit eltáncoltak már nagyon sokan és zene, amit kevesen hallanak meg.

Egy-két levél kapaszkodott még az ősz nyomán a tavasz reményében a fán, elfeledve a telet, most eső mosta őket, egymásnak átadva fájdalmaikat, mind közelebb hajoltak, páran a teherbe beleroskadva el is hullottak. 
„Egymás terheit hordozzátok˝.

Majd eltűnt minden érzelem, a tavalyban ázó természetet a nap vigasztalta, szótlanul szárította sugaraival a könnycseppeket, mint egy megértő kedves.

Én meg csak ültem, hallgattam és végre picit hallottam is az emberek után maradt csendet… 
Helló 2018! 

Közelít a tél. Sejteti magát.
Az ősz ködös, de tiszta. Nem hazudik, nem mond el mindent, de súg egy keveset.
Ködben edzett hétköznapok, fák csupasz ágain rekedt lélegzetek.
Titokká avanzsálódik minden következő hosszabb lépés, irigylem tőletek. Sétálni úgy az őszben, hogy az orrodig látsz, a feleslegessé váló hátratekintések és a hasztalan aggodalmak az előre haladás miatt, hisz a ködben csak az ott van és talpatok alatti jelen.
A felesleges aggodalmak hiányává formálódott metafora ez a természettől.
Alkonyba hajlik minden hétköznapi rutin, mire belejönnétek, az éjszaka meglepetésként a küszöbötökre ejti a sötétet.
A rövidülő nappalok nyomot hagynak rajtatok, kicsit öregebbnek látnak most titeket valós éveitek súlyánál. 
Nekem tetszik, szeretem. Többet láttat belőletek emberek. Afféle csigaüzemmód a téli létetek. Ember a házban. Emberek a saját házaikban. Lámpák fénye ablakokból, kiszűrődő otthoni életek. Égősorrá alakult utcák, amik nyáron üresen pihegtek, most újra jelekké lettek.

A ködbe burkolózott reggelek zúzmaraként csapódnak az ablakokon.
Sejtet magából minden nap az indulásával egy keveset.
Szeretem nézni, ahogy a bögrétek felé hajoltok és afféle rituáléként lelket szippantotok emberi mivoltotok jelmezeibe a kávé gőzéből. Csendes, halk zene, ami beszűrődik, alig hallható, de szól, ahogy elindul a cipőitekben a lábaitok dobbantásával az ajtóitokon túli élet.

Sokszor mondtam már. Az emberek miértjeit olykor homály fedi számomra.
Ezt az őszi metódust sem értem.
Az őszben szépek a színek, afféle tavasz ez az évszak is csak kissé antagonisztikus háttérrel.
A lehullott levelek jelentéseket hordoznak, a természet elköszön szép lassan az évtől, mexikói gyásszal, nem csendesen, viharral és pompával, a csupaszon maradt ágakon ígéret ül, hogy a következő időszak helyet kap, idővel új élet fakadhat.
Szeretem a tócsákká halmozódott esőcseppek csattanását a cipők talpán, a lebegő elhalt természet táncát a vizek tükörképében, az avar illatát és zörgését az élők léptei alatt.
Gyönyörű dal ez is a maga módján.
Az emberek halkabbak, a viharok hosszabbak és halhatóbbak.
Nem értek miérteket, nem értem a metódust, ami a tenyérrel lefelé eső levelek eltüntetéséből fakad.
Tagadjátok az őszt, de mielőtt felsepernétek minden elmúlott gondolatát a fáknak és elégedettséggel tölti el a megszokás lelketeket a tisztára sepert járda látványával az avar alatt, egy picit olvassatok a levelekből, mert nem minden üzenet írásból fakad.....

Asztalon felejtett kulcsok.
Pánik.
Imádom, mindig eljátsza az emberem, minden indulásnál ajtókulcs, autókulcs... én látom, számolom a másodperceket és előbb beér, mert siet, mint az árnyéka a lakásba.
Bezár, kizár, elzár, lezár. Mindenhez van kulcsotok.
A funkciót csak kapizsgálom még, az én létem egyszerűbb, ha elvonulok befalazom magam, azt csá.
Ti emberek zárakat raktok fel, melyekbe egy kulcs illik csupán.
Olykor megesik, hogy egy zárhoz akad még kulcs másnál is, és értékelem ennek a szimbolikáját, tetszik.
Azt hiszem az egész mozgatórugója a bizalmatlanság, a félelem. Nektek nem elég, ha be van csukva valami, attól még megpróbáltok bemenni rajta, a kint maradáshoz, a kívül tartáshoz kell a zár, a lezáráshoz lakat.
Szerintem a kulcslyukaknál rontjátok el, az én mészfalamon nem marad lyuk, egy határozott fal csupán, de a kulcslyukak engednek belesni, gondolatokat ébresztenek, hogy lehetne tovább menni is akár.....

Azt mondod ősz.
Én azt mondom végre nem döglök meg a kint negyven fok, bent a terráriumban senki nem veszi le a tetőt hetven fokban és nézhetem nyugodtan az esős reggeleket anélkül, hogy a hajnalból átsuhanó reggeli bulikák zenéje az üveghez ritmikusan csapkodná önkéntelenül kocsányos tekintetem.
Gondolkodhatok az esőcseppek tartalmán, tuti nem üresek, hiszen ami ennyire hasonlít az emberek által formált könnyekre nem koppanhat csak úgy jelentéstartalom nélkül az aszfalton sem széjjel.
A szeptemberrel kezdődik a tavasz reneszánsza, csupa szín minden.
Emberként elkezdtek érdekesebbek lenni azzal, hogy nem mutattok meg mindent. Ja, persze értem én, fáztok, de a kiskabát és egyéb darab varázsa magában hordozza számomra a kérdéseket, akár egy zárójel, az eredmény szempontjából nem mindegy a műveleti sorrend. Azt hiszem nyáron kicsit mindenki kivetkőzik közületek magából, évszakot váltunk, a felhőkből kicsavarodnak a bent ragadt érzelmek, és olvashatóvá válnak a cseppenkénti szeszélyek. 

Izzadságon csúsznak a gondolatok tovább.
Fröccsök habjában élem meg a napok múlását.
K.rva meleg van.

Igen, tudom, kicsit csend volt itt mostanában.
Bocsesz. Csak tudjátok a nyár, a hőség, meg a frontok, a több négyzetcentiméter pucérság látványa testeken, no meg a fesztiválok....
Szóval, ez van. Summer time és Holiday.
Azt azért meg kell említsem az elmúlt napok konklúziójaként, hogy komolyan elgondolkodtatott, kiadom társbérletre a házamat. Fesztivál csigalak (mondjuk a a szlogenen még kicsit csiszikolok), mindenhol ott vagyok a szabadban és bármikor bebújhatsz mellém. Igen, a reklámszöveg még nem az igazi, jelenleg +18-asnak hat :) de a lényeg megvan, keresd halálra magad részeg fiatalok - ON.

Háde... e felett a gyöngyszem felett eddig hogyan siklottam el?
Nem értem. Kicsit összezavar. Az eddigi ismereteim kavarja meg, döbbenet.
Azt mondja férfifaló. Akkor most az emberek is úgy tolják, mint az imádkozó sáskák? Igen, csak nem fejet fogyasztanak a nők, hanem lelkeket?
És akkor most mi van? Hamisan sikítja, hogy nimfomán, és mégis énekes, érted, énekel? Imádom.
Ja, ha lenne térdem, lerogyva szeretném, csak tenné be magát a terráriumom belső falába :)
Így csak puha testem cuppantom oda az üvegre, ahogy visong elhalva cseppet sem tisztán a hangja, ide nekem.

Na ja, ha mondjuk középkorú nő lennék, a hétköznapok rám gyakorolt hatását felírnám a klimaxnak (nyugi hölgyek a hőhullám is hullám, azt is meg lehet lovagolni szörfösként).
De, csigaként nehezen tudom elkönyvelni az érzést. 24 órán belüli változások az én rövid idővel mért élethosszomnak is gyorsak. Kezdem a reggelt pucér csigaként, szemérmet nem ismerve dobnám le magamról házamat, szeressék a szemek puha kis testemet, csak a forróság lenne csekélyebb. Aztán leszakad az ég és hálát adok érte, hogy nem árvereztem el lakomat két centi vízért, mert bőven ad ingyen belőle többet is az ég. Estére frankón epekedek megint valami légmozgásért, két kocsányon csüngő szememet csapkodom magamhoz, de fuvallatnak is kevés. Hajnalban meg agyalok, hogy hány mészréteg kellene még...
És arról álmodok, hogy talán nem ébredek sült kakaós csiga tekercsként.

Itt van mellettem és nem nyugszik.
Ide-oda futkorászik, már csak attól elszédülök, hogy próbálom a tekintetemmel lekövetni. A körhintát szerintem ma rá lehetne csatlakoztatni, vagy csak elég lenne, ha oldalra kitartott karjaira hintákat akasztana valaki és jegyet szedne egy-egy percért, amit vele tölthet el, tuti biznisz lenne ma a csaj.
Mindig kitalál valamit, esküszöm azért nincs por sehol mert kiviszi a huzat, amit maga után hagy.
Talán felnőttkori hiperaktivitás, talán peteérés, talán tavaszi hiszti.
A nők elég furák, de sosem unalmasak, mindig van rajtuk mit megfigyelni.
És a szerencsejáték hatalmas felszínén megtaláltam a csekély piaci rést, egy a százhoz, hogy tudjam a miérteket bennük, fogadni se mernék a meccs végére sem, ha pályára lépnék velük.

Ha alám köptek volna se csúsztam volna gyorsabban, mint ahogy ma az események zajlottak körülöttem.
Két levegővétel között ide-oda kapkodtam a fejem.
A hét kezdő álmos hétfő összeszedte magát és egy napba zsúfolta a hetet.
Ajtók csapódtak, falak dübörögtek, titkos cigik csikkje rejtőztek furcsa helyeken, szavak vesztek semmivé, mielőtt túl soká ódázták volna őket, elmúltak jelentések és ébredésre keltek emberek.
Megfigyeléseim szerint tényleg tavasz.

Helló mi, avagy, mi van veled, semmi?
Öt perc alatt leszakad az ég, aztán meg szivárványra feszülve röhögnek a napsugarak, mintha vihar soha nem lett volna, végül a villám csap a gondolataimba bele, nehogy már megússzam szárazon, ha kikerültem a zuhét.
És ilyenkor áldom a létem a terrárium állandóságába, és szánakozva nézem étkezésre szánt kint kóborló csiga társaim. Ugyanakkor jól mulatok, mert ez már tavasz azt hiszem.

Az van, hogy véleményem szerint Április nő.
És az a fajta nő, aki kissé szeszélyes és nem igazán tudja mit akar, hónapként például még nem döntötte el, hogy melyik évszakhoz tartozik. Tél legyen-e vagy tavasz.
Igazából nekem mindegy, csak állapodna már meg, mert ezt elég nehéz még divatban is lekövetnem. 
Nap süt és pattannak ki a rügyek, aztán meg reggel arra ébredek, hogy átaludtam a nyarat, mert megint tél lett.

Azt hiszem még innen lentről is minden napban van valami szép, csak nyak nélkül olykor nehezebb felemelni a fejet. De igyekszem.
Ma például próbáltam felnézni többször is, milyen csodás keddi napra ébredtem, csak beleragadtam.
Nem, nem magába az érzésbe, valami elvetemült használt rágóval kövezte ki megteendő utam elejét.
Beleragadtam, akár hányszor tovább osontam volna, hogy nem megtörténté tegyem ezt a rám cseppet sem jellemző eseményt, visszahúzott.
Hát együtt töltöttük a napot. A használt rágógumi, ami ragadni nem felejtett el és én.
Konstans csodás kedd volt a mai, egy szinten tartotta fel nem robbant dühömet a föld közeli felszínén a legszebb a mentolos illatra emlékeztető halvány remény volt, amit még őrzött magában valahol a talpam közepén.

Ja. Húsvét, a feltámadás ünnepe.
És valóban, feltámadnak: érzések, vágyak, csillapodnak éhségek a böjt végével és beüt a tavasz.
Én kicsit aludtam, aztán jó magam is felébredtem némi segítséggel (bájos így nevezni azt a fajta terrorizmust, amivel kikapartak a földből és a csap alá dugták puha kis testem házát, hogy impulzusok érjenek).
Felébredtem és arra eszméltem, hogy kipattant a természet, hát fennmaradási ösztöneimnek köszönhetően itt ülök saját tojásaimon és nem merem felemelni róluk testemet, mert a mai nap valami furcsa termékenységi rituálé lehet nálatok... mindenki különböző kinézetű tojásokkal rohangál a kezében furcsa mód illatoznak a nők gondolom ezzel jelzik, hogy készen állnak valamire...
A férfiak pedig véleményem szerint násztáncot lejtenek, csak időközönként meg kell kapaszkodniuk, ne hogy orra essenek.
Szóval én inkább ülök és álcázom, hogy van nálam tojás, mert a végén, még részt kell ebben vegyek. Nem.

Csak ennyit szeretnék mondani, az eső ellenére is.

És, azt hiszem eljutottatok az evolúció következő fokára.
Az elmúlt napokban a közlekedésetek legalább is erre utal. Sokkal gyorsabban eljuttok kisebb területen az egyik pontból a másikba. Végre feladtátok azoknak a haszontalan virgácsoknak a koptatását, ami a hátsótokból nőtt ki lefele és kettő van belőle. Öröm nézni, ahogy ti is hozzánk csigákhoz hasonlóan felfedeztétek a hason csúszás varázsát, bár kissé kezdetleges még a technika, amivel a földet érintitek (kisebb huppanások, nagyobb arcra esések), de alakul. Ne adjátok fel!
Én hiszem, hogy ez nem a tél varázsa, ez tudatos fejlődés, csak még fejlesztenetek kell.

A gyász közelebb hoz titeket egymáshoz.
Éltek napokat, hosszú órákat csak úgy el egymás mellett tele puttonyokat hordozva lelketeken.
Zombi módjára teljesítve a rutin szerű funkciókat, amiket elvártok ti is másoktól és amik az életben maradáshoz szükségesek.
Sokszor úgy gondolom sekélyes lét az emberi, akár a kiszáradó félben lévő tó vize, kevés dolog kavarja fel, de, ha összezavarják, idő kell hozzá, hogy leülepedjen és tiszta legyen megint, és legtöbbször már eltűnik belőle minden vízcsepp, még mielőtt átlátható lett volna újra.
És, amikor már majdnem lemondok rólatok, szikra csillan bennetek.
A tragédiák, a gyász egységgé kovácsol, mint a pingvinek közelebb álltok egymáshoz, hogy ne fázzon a szívetek.
Látlak benneteket, és tetszik, hogy képessé váltok érzésekre, csak időközönként elfelejtitek.
Az életet annyira természetesnek gondoljátok, afféle eleve elrendeltként, hogy csak akkor veszitek észre mennyit ér, mikor valakit elveszítetek. 

Ezen a reklámon szakadok hosszú percek óta.
Ki a f.szom szeret a földön aludni az erdőben egy párnával meg egy takaróval? 
Még én is rettegek ettől csiga létemre, mondjuk eléggé házi csiga lettem, de akkor is.
Ez a csaj úgy fekszik a képen, mint akit leütöttek és végig vonszoltak egy fa tövéig, ahol betakarták.
Vagy csak úgy kib.szták az ágyból és az erdőben hagyták.
De, jönnek majd a bogarak, meg a rézfütyis bagoly, meg felfalnak... Meg mi van?
Szóval. Nem is tudom. Még egy kicsit kacagok, mert elképzelem, hogy felkel és hajnali 3 óra például.

Takonyszezon van.
Hangos köhécselések, irtózatos hapcik, melyek legjobb esetben tenyérben vagy zsepiben múlnak ki, de a legtöbbször szabadon végzik a légtérben és új életre kelnek valaki másban a gazdatestől megszabadulva.
És, most már tuti, mindenki orrában lakik egy meztelencsiga. Láttam ma párat kikukkantani.