Öreg csiga vagyok már, emlékszem az évszakokra és az őket övező változásokra, a ciklikusságra, ami körbe vett, mint a magam által növelt házam vonalai, egymásra épültek.
Ma már nincs ez. A négy évszaknak lassan szellemei maradnak csak fent, hát azt hiszem egyre szebben kell elmondanunk ezek által a szellemek által szőtt meséket.
Kezdetben volt a tél, a fehér fagyos hó fedte. A tiszta lap minden életre kelőnek, a dermedt pihenés minden elfáradt valaha létezőnek.
Őt követte a kacér tavasz, ami friss szellővel lehelte éberségre a hosszú álomból ébredőket, színt adott és festett élénk rózsaszínt és zöldet, pirost és sárgát és ezek sok árnyalatát, így adva ihletet a lét értelmezésének.
A nyár jött, a színek erősödtek, a nappalok hosszabbak lettek, az élet értelmet nyert a fent levőknek.
Az ősz volt a negyedik. Beért minden munka gyümölcse, a természet színei afféle mámoros kalandba estek, a zöld, már nem volt többé zöld, de mielőtt elköszönt, utolsó pompaként csodás palettát állított össze. És esett és fújt és kalapokat röpített magasabbra, melyek mindig leestek, így tanítva alázatra büszke háttal közlekedőket.
És tél lett, és pihenés a hosszú álmok ideje.... álmoké, melyek tartalmat adnak majd a tavaszi újrakezdéshez.
Ma ez az egész kusza, és nincs tél, elveszett. Talán nem merünk már álmodni, talán a hétköznapi rohanás terhe és félelme alatt elvesztettük.
Elveszett a tisztalap, fáradtak és kevés gyümölcsöt hozók az ébredések.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.