Önmagamban keresem saját tekintetem, generálom a portfólióm, de csak a személyigazolvány képem köszön vissza a terráriumba helyezett mesterséges pocsolya felett.
Minden napom arról szól, hogy dekára adom el cuki kis testemet: "nézd, hogy csúszok, nézd hogy bújok, nézd most eszem, nézd remegtetem alsó felem, látod egy csiga vagyok, attól függ mit adsz ennem, olyan színűt szarok."
Fárasztó lét, magam adom (ez akár ars poetica is lehetne, idén az elsődleges), hogy ne feledkezzenek meg rólam a lakótársaim, érdekesnek kell maradnom, hogy nehogy a vaterára tegyenek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.