A gyász közelebb hoz titeket egymáshoz.
Éltek napokat, hosszú órákat csak úgy el egymás mellett tele puttonyokat hordozva lelketeken.
Zombi módjára teljesítve a rutin szerű funkciókat, amiket elvártok ti is másoktól és amik az életben maradáshoz szükségesek.
Sokszor úgy gondolom sekélyes lét az emberi, akár a kiszáradó félben lévő tó vize, kevés dolog kavarja fel, de, ha összezavarják, idő kell hozzá, hogy leülepedjen és tiszta legyen megint, és legtöbbször már eltűnik belőle minden vízcsepp, még mielőtt átlátható lett volna újra.
És, amikor már majdnem lemondok rólatok, szikra csillan bennetek.
A tragédiák, a gyász egységgé kovácsol, mint a pingvinek közelebb álltok egymáshoz, hogy ne fázzon a szívetek.
Látlak benneteket, és tetszik, hogy képessé váltok érzésekre, csak időközönként elfelejtitek.
Az életet annyira természetesnek gondoljátok, afféle eleve elrendeltként, hogy csak akkor veszitek észre mennyit ér, mikor valakit elveszítetek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.