az idő.
Az a számomra megfoghatatlan jelenség, ami végig kíséri egész emberi mivoltotokat.
Gazdagnak születtek mind, percek birtoklóinak, de kevesen tanultok meg gazdálkodni vele.
Látom, ahogy görcsösen markoltok afelé, ahol sejteni vélitek, ahogy loptok egymáséból és szórjátok nem megfelelő emberek ölébe és folyik ki ujjaitok közül és huppanva csattan szét a semmin nyomot sem hagyva maga után sehol. Arcokat szánt fel, barázdákat húzva maga után tekinteteken gyümölcstelen aratások gazdájaként köszöntve reggeleket.
És érzem, ahogy apró másodpercek töredéke alatt óriások születnek egy jól elcserélt egymásra szánt óramutatók által vetett árnyas pillanatok során, ébredve eltűnt esték hajnalán.
Minden ember időt hordoz, az arcán, a bőrén, a karján (hogy ne felejtse ott időtlenül máséban magát, hogy tudja, mikor kell rohannia tovább...), a lelkében, a szobája falán.
De számomra a legszebb, mikor a szemekből olvashatok elmúlt napok intervallumát.
A szem, ami nem tud hamisat mutatni, sem más időszámítást, olykor kacsint vagy pislant, csillog és homályos, tiszta és kerek, túlcsordul és akár a gyertya, ha elfárad, kioltja magát.
az Idő.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.