Nekem most totál uborkaszezon. Légürestér, benne Patrick és én.
Eltűnt ez az emberféle faj, teljes káoszt hagyva hátra.
Hidegebb a szél és erősebb is, de kacérkodik olykor még a tavasszal, dió hullik és szememet a reggeli fagy néha a terrárium falára tapasztja.
Álmos lehelletem kiolvaszt agyamból egy-egy gondolatot, de főbb tevékenységem a bámész.
Így akadtam a következő gyöngyszemekre is társadalomkutatásaim során.
.jpg)
Ébredés által a valóság padlóján eszméltem.
Nem tudom pontosan nevén nevezni a helyet, de miután már napok óta itt dekkolok, gondolom ez az új "munkaterünk".
A csaj mániája, hogy mindenhova magával hurcibál, mint valami győzelemtől véres kardot.
Hát, most itt vagyok, a nem tudom hol, és a nem tudom meddig határán.
Gyerekektől hangos, füsttől nem mentes, ja, meg itt vannak azok a furcsa szokások nélkül élni nem tudó idegenek a szomszédból....
Tudod, sokat gondolkodtam, hogyan is lehettem én.
Én, kinek nem átlagos a családmodellje. Eleve nem lehet kevés egóval elhordozni azt, hogy anyám (ki apám is volt) fejéből pattantam ki, és, erre még csak rátesz pár lapáttal az, amit találok fajtámról a neten (mosoly)....
Képekkel illusztrával az életem valahogy így képzelem:
Ennyi.
Itt ül velem szembe, taknya-nyála egybe ömlik, és azt mondja influenciás.
Na persze, én meg csak csiga, azt beszél, amit akar, különben sem tudom, ki ez.
Folytatja, őneki az a h2n3-ja van... aha, ezek szerint ő már letöltötte az újabb verziót, mert én még csak h1n1-nél tartok.
Részemről mindegy, soha nem voltam otthon a biológiai játékokban, meg, valahogy nem szeretik ezek a kis tüsik a csigukat....
pedig, remek mutációkkal tudnék előrukkolni.
Íme:
Nem tudom hol vagyok, és azt sem hogyan kerültem ide. Aljas módon átszállítottak Patriccal az éjszaka. Reményeim szerint csak megőrzés lesz, mert ebbe a szagba belehalok.
Füst áll az egész pecóban, mintha a pokol szája lenne, csak kénkő nincs, meg zivatar. Bár az is lehet, hogy ez már a vihar utáni csend.
Alig látok, pedig igyekszem szemeim minnél közelebb nyomni a terrárium falához, hátha így légmentes vákumot tudok képezni és nem marja szét az a füst, ami már a terráriumon belül is horrorisztikus hatást kelt.
És megjelent, elég magas, ember, szájában szentjánosbogarak kacérkodnak, hol élesebben, hol halványabban villogva, lelküket kiadva füstként távoznak...
Förtelem, én nem akarom ezt mind beszippantani, körülöttem egy egész kolónia elmúlt élete lebeg.
Aztán lehajol, csak bizakodom, hogy nem fog meg. Nem. Elnyom egy bogarat, ami furán alakot vált és egy kicsit még zizereg...
Elmegy. Itt hagy minket. Csápjaimat kidugva felmérem a terepet.
Miután alább száll a füst, a kedvencek temetője érzés is csillapodik bennem, meg látásom is élesebb.
Mindenütt lábosok, edények, tele kávéval, vagy valami fekete lével, de nem 1-2, 6-7.
Nem értem...
Visszatért egy nálánál kisebbel, leülnek és megölnek még pár bogarat, melyeket dobozokból húznak elő...
Beszélni kezdenek:
- Fiam, tölts még egy kis kólát!
Erre a másik egy lábosért nyúl.
- A másikból kérlek, az még csak tegnap óta levegőzik, tudod, hogy nem szeretem benne a szénsavat, a kólát csak az ízéért iszom, meg mert a kávét nem szeretem.
Mi van? Hol vagyok és mi céllal?
És, amikor már azt hiszem, nem tudtok semmi újabb sokkolóval meglepni, tévedek, és megint kicsinek érzem magamat.
Fejet hajtok az emberi hülyeség határtalansága előtt...
Szóval, mivel nem hitte el, leszerelte, és még örömmel is töltötte el, hogy megcáfolt egy tétel mondatot. Azaz, így ezt most nem sikerült bizonyítani, a q.e.d. (quod erat demonstrandum) nem szuperált.
Az már mellékes, hogy aki utána jön, szaros seggel távozik a nagyvilágba. Neki elég volt a hangtalan rongálás, és persze arról sem tehet, ha a gatya belsejében a vonolkód becsipog...
Láttam én már ilyet a tv-ben, meg olvastam is a neten, de most élesben ment.
A nyár óta ismét az albiban tartózkodom (tán már említettem), és kb. két hónapot éltem le titikzatos félhomályban, kényszeresen kiáltozva tíz percenként magamban, hogy "szabad a csók!"
Hívó szavam nem váltott ki reakciót a probléma felszámolására, de miután a növények zöld színtestei önmagukban kevésnek bizonyultak a fotoszintézishez, és felvették azt az egészséges libafos halovány árnyalatot, lakótársaim elgondolkodtak.
A gondot a redőny jelentette, mely nem mozdult sem le, sem fel, stabilan óvott minket a természetes fény ártalmaitól.
És, megjelent a Szaki. Kérdéssel kezdte a helyszíni szemlét:
- Lajtorja van?
Hát persze, miden jó panelos háztartásban van, a kert végében,a diófa árnyékának támasztva...
- Nincs.
- Az baj, mert nálam sincs, ma személyautóval közlekedtem, abba nem fér sok minden.
Kezdődik, gondoltam, és felvettem a Stand up comedy-s, tévét nézős pózt.
- Na mindegy, akkor elég egy szék is, felállok a párkányra.
Persze, felállt, de minden egyes mozdulatát akkora szuszogás kísérte, hogy a mentők számát memorizáltam mondókaként, nehogy itt haljon meg nekem.
- Akkor most az a baj, hogy egyedül nem tudom tartani a redőnyt, segítene?
Nézett hímnemű lakótársamra, akinek egy napi meló után már csak erre volt szüksége, de felmászott. Persze itt nem állt meg Szaki, kellett még zseblámpa, amit tartani szintén nem neki fájt, hogy ő lásson. Így alakult ki a következő kép:
Szaki matat a redőny dobozában, közben piheg és izzad, mellette kvázi alkalmazója egyik kezében a redőny, másikkal nyomja fel azt, miközben még lámpát is tart. A nőnemű ezalatt adogatja fel a szerszámokat, és kávét főz, mert az a 3 az 1ben, nem izlik Szakinak.
Én meg, eszmélek...
- Nos, most kéne valami, amire ezt fel lehetne szögelni, mert nálam nincs olyan, vagy el kell menni venni...
És igen, előveszik a mi szerszámosládánkat, Szaki csak a fejét csóválja "Cö-cö, ebbe kevesebb dolog van, mint az enyémbe." Nem mondod vazeg? Tán ezé letté kihívva.
Persze szégyeljük magunkat rettenetesen, hogy ki kellett jönnie, és pénzt keresnie, de legközelebb már menni fog egyedül is a dolog, ígérjük.
És, nincs vége. Miután a küldetés teljesítve, lemászik. Pozitív, még él. Negatív,beszél.
Életének története közben felrakatja irányítással a doboz alját, majd nehezen, de önkéntesen távozik.
Számla nincs, de végül is, mi sem váltottunk jegyet a műsorra.
Tudod, én néha nem értem ezt az egész párkapcsolatos dolgot.
Még az sem mindegy, hogy írom pár kapcsolat avagy párkapcsolat?
Figyelek, tanulok, jegyzetelek, de többször elképedve állok a jelenség alatt.
Azt mondják az ember nyelvek, a tökéletes kapcsolat házasságban végződik és család a gyümölcse (alias gyerek). Ehhez képest a házasságkötések és a születések száma csökken.
Ennyi tökéletlenség lenne az emberek világában?
Azt is hallom, hogy a jó kapcsolat kulcsa a jó(sok) szex. És látom, hogy elvagytok egymással, mint a nyulak...
Minden idealizált ábrázolásotokon a nő a gyenge, törékeny virág, a férfi meg a megtestesült erő. Utaznak az alkotóitok buszon?
Mert én a minap felkeveredtem egyre és az előttem felszálló férfi karonülő gyermekével jegyet vett és érces hangon felszólította a sofőrt "nyissa mán ki a hátsót is!"
Hát, hátra néztem, ahol egy cingár nőféle emelt fel egy nálánál alig kisebb televalamivel-ládát a buszra, miközben a család feje jegyet váltott...
Ehhez pár kép, ???-kel:
Szóval, azt hiszem nekem nem tiszta ez az emberek köszti iszony-viszony. És úgy érzem, a határozottan felállított nemi szerepek és kijelentések számomra tele vannak oximomoronokkal.
Bocsika tréningen voltam....
A folyamat lényege a következő volt.
Megmutatták, mi az, ami sok pénzbe kerül és jó is lehet, de nem élvzhettem.
A fejem még mindig lüktet, és a szemeim gúvadnak kifele. Okos lettem?
Én és afejem...
Így eljövén a 6., már közelebb vagyok a tízhez. Kétjegyűhöz közeli lettem és nem prím...
Én, mint csiga, mindig kések, most se volt ez másképp.
Az asztal üres, az üvegek visszaválthatók, a torta volt. Csak az a fura, hogy nem vettem észre.
Igazából ez csak egy fikció. Valójában benyakaltam, mint egy csacsi, ismét 3-om voltam, és szabad...
Na ja persze, nincs az a csiga-szreagál, ami el ne fogyna.
Igazából, a szülcsinapot követő puszcsi, köszcsi és szivcsi annyira földhöz vágott, hogy a valóságban ébredtem...
Ő Szeder az uncsitesóm.
Különös betegségben szenved, szerelmes a lakótársába, aki egy ember lánya.
Ez a kép az utolsó, ami még szabadlábon készült róla, itt már lehetett volna gondolni, hogy valami nem stimmel...
Pár napra, a kép elkészülte után Szeder lelépett, eltolta a terrárium tetejét és megpattant.
Senki nem tudta hova, merre és miért tart. Csak annyit tudtunk, hogy elment. Lakótársa égen főldön kereste, és mivel nem találta sem őt, sem nyomokat, még a gyilkosság is felvetődött benne, mint lehetőség.
Gyanússá vált a vendég, ki fotókat készített Szederrel.
Furcsán viselkedett a szomszédszoba lakója, kinek járása zajtalan.
A kutya kerülte a szemkontaktust, és fintorgott minden emberi falatra.
Kínos volt a csend, fullasztó a meleg, nyomtalan az elmúlás...
És folytathatnám, de nem teszem, napok gördültek tova nehéz órák kerekein... Szeder végül meglett.
Lakótársa ágya alatt kucorgott, sejthető milyen szándékkal, az őrület a házában tartotta, az ágyat beborító szövet pedig a padlóra taszította untalan.
Az emberi kéz melegére bágyadtan előmászott, majd depibe esett.
Ma új házat kapott kezeléssel, a "Vissza a természetbe" program keretein belül. Ritkán jön elő, nemfecsegkerül lett. Érthető.
A tanulság mindenkinek a magáé.
És itt van ismét ez a mázas, édes szeptember vége.
Reggelente mindent beleng az a fura szag, ami büdösnek puha, jónak kemény. Hozza magával a ködöt és a meleg párát, afféle rózsaszín függöny.
Édes élet, cukorgyár.
A cukkorrépát hozó vonatok hajnali ásítása, a karcsúságot kölcsönző ponyvák. Az aszfalt utolsó horkantása ébredés előtt hosszú, egész nap cipeli a mázsát.
És enyém a szerencse,a lányos színeket lecserélve kapok egy feketét. Felkeverem és a káosz megszüli a csészében a harmóniát.
Levelek zörögnek alattam, mindegyiküknek más a tartalma, hol rövidebb, hol hangosabb, hol marad még benne valami. Különös szimfónia. Gesztenye potyog házamra, nyomot hagy minden darab maga után, kisebb-nagyobb terhek formálják szériám.
A délutáné a második felvonás. Füst és parázs. Száraz levelek kupacai pillanatok alatt válnak semmivé, színpompás álom, kesernyés elmúlás.
Este puhába csomagolom magam, az ablakra lehelem gondolataimat. Logó szemekkel figyelem a kinti hideget és boldoggá tesz, hogy újra színezhetem ez egészet holnap.
Azt vettem észre, hogy ti, emberek valahogy mindig a könnyebb utat választjátok. Lehet, erről már társalogtunk, de mindig ide jutok ki.
Akármilyen hibát is követtek el, mindig kori sajátosságnak könyvelitek el. Valóban, így egyszerűbb, a jól bevált jolly, bármikor bedobható.
Miért is néznétek tetteitek mögé, ha csak a korotoknak megfelelően viselkedtek.
Ha a gyerek túl sokat kérdez, a miért korszakát éli.
Ha lázad, vagy nem ért egyet, serdül. Mindegy, hogy már lassan 30.
Ha sír, vagy bántja valami, vagy csak nem beszél, depis. Esetleg emós lett?
Ha szerelmes, majd elmúlik.
Ha környezetében baszogat mindenkit, vagy menstruál, vagy a változó korba lépett.
Ha hülyeségéhez fizikai jelenség is társul, öreg.
Ha meghal, ideje volt.
Szerintem, meg vannak született felfedezők, meg született tirpákok is. S van, hogy valaki csak simán hülye.
Érdeklődésetek naponta változik, ha nem a kitartóbbak közül valók vagytok.
Van jó, meg rossz nap.
És vagytok páran, kikbe semmi szociális érzék nem szorult.
Az elmúlás életünk része, de van, hogy roszkor jön, és természetes, ha fáj.
Bezzeg, ha rólam csigáról van szó, mindenre az a válasz, hogy csak egy csiga.
"Odaszart a terrárium tetejére! És, csak egy csiga."
Így nekem is bármit lehet (mosoly).
Tudod, van az úgy, hogy az érzéseidet, gondolataidatt, életed részeben megéli más is.
Vannak sorok, amiket már megírtak és vannak képek, melyeket már megfestettek.
Aletta Vid: Szeptember, sz......
Minek írsz? Mint varjúsereg,
fekete arccal hull a hóra minden jeled.
Lehet-e mégis még nevetve
napra éjjelt pergetni, s egyre
sebesebb szájjal szívni a levegővel
hogy "így, csak így,"
hogy "másképp nem lehet."
És szétteríthetjük az éveket...
Mit nem hajthatsz el könnyű ágként - az leszek.
Mi elsimít vagy fájva fájdít - az leszek.
Mi feltámaszt, mi elereszt,
akár akácról őszi este a levelet - én az leszek.
Megtanulni nevetve sírni, vagy sírva nevetni, nem mindegy. Én mind kettő műfajt művelem.
Kárörvendő csikkek füstje mögül jelzem, még vagyok és maradok magam egy darabig.
Lassan megszokom a dühöngő örjöngést, melyet sajátommá tettem és nem hallok meg mindent, amit a szomszéd terrárium falára lehelnek.
Köszönöm, hogy érzem az agyam, a lelkem, a testem ha fáj, akkor is, mert még élek.
A tegnap árnyékában, a ma melegében és a holnap fényében.
Avagy, amit tegnap kifújt a szél ma próbáljuk újjá teremteni.
Őszi séta, meg a kis faszom. Miután kint lettem felejtve, ez a ma fújó jó kis enyhet adó szelecske még a szart is kifújta belőlem. Köszike.
A kellemesnek igérkező napot szétfeszítette a belsőmet átrendező dübörgés, mely a hangfalból áradt, amit mellém tettek. Csiga tempóval küzdöttem az elemekkel, de miért is tekintett volna akárki is lefelé...rám.
Táncoló cipőtalpak, csikkzápor, kutyaszar, szerelmekből záporozó nedvek, rémálom.
És azt, hogy ébren vagyok csupán csak a nyolcadik Dögös Robit felváltó Mary tudatosította bennem. Hisz a legrosszabb rémálomnak is vége kell egyszer legyen. Nem, az élet nem lehet ennyire kegyetlen?
És hírtelen azon kaptam magam, hogy üvöltök, a házamat csapkodom a földhöz, és hangyák figyelnek. Áhhhhhhh....
Nem akartam mást, csak otthon lenni, meleg fürdőt venni, inni egy teát és hallgatni valami keményet.
És most itt vagyok, pipálom, ami a mai vágy listáján szerepelt, kezd megint vér áramlani testemben, és lassan megint hallom a gondolataimat is.
S, hogy hol voltam, búcsúban, ahol megint eltemettem pár agysejtemet.
Szomszédok jöttek.Reményeim szerint, nem állandósul ez a viszony, mert nagyon nagy részemről az iszony.
Eléggé bizalomgerjesztő, ahogy rám mosolyog ez az izé, de több bennem a nem jó szándék iránta...
Annyian vannak, mint a spanyolcsigák. Figyelem őket egy ideje, és úgy gondolom bizton állíthatom, náluk nincs a családon belül tabu, mindenki anyja, apja, testvére és oldalbordája a másiknak. Nem véletlen, hogy akadnak az alomban ilyenek is:
. Kezdhetek félni?
A válasz ráér, rettegek.
Nézem őket, és a félelem mellett átjár a szánalom és a fájdalom is. Csak a túlélésre képesek maradnak fenn, hallom a kicsik sírását, akik nem tudják magukat megvédeni, így fehérjeforrássá válnak.
Biztos, hogy ez a természetes szelekció? Nézni, nem beavatkozni, empátia nélkül esélyt sem adni.
Akkor miért lettek az emberek?
Csiga mivoltomból adódóan nem zaklat fel túl sok minden.
Napokat elbírok tölteni azzal, hogy a gondolataimmal magamra zárom az ajtót. A vékony mészréteg enged be némi fényt, és kivül hagyja a kiváncsiskodókat. A legjobb magvak csírázásához meg nem árt a föld sem. Aztán, ha előjövök, hála Dionüszosznak, jöhet a szüret.
Többször bevillannak képek az elemi iskolából. Vaze, rémképek. Az évek, ahogy az első padból eljutottunk a hátsóig, avagy fordítva. Az első szárnycsapások, hogy elfogadható helyhez jussunk a mikrotársadalmunkban. A sötét kis titkok, a megoldhatatlannak tűnő problémák, a majd bele halunk szerelmek, és a megértés utáni vágy, miközben tutira tudtuk, teljesen mások vagyunk és esélyünk sincs együttérzésre sem.
Nem tudom hogy, de túléltem, s mivel képes vagyok a magam mögött dolgokat nem eltemetni, hanem olvasni, a tizenéveseké az empátiám.
Életem során már többször kifordult sarkából a világ és sokszor nem tetszett, vagy nem passzolt a ruha, amit az élet szabóként adott rám.
De, ...
A kabd be a nemesebb szervem elég furcsán hangzik a kecses női szájból (hacsak a nem a "Jobb vagy a balt?" kérdés követi a felhívást).
Olykor mégis megesik, hogy fülön talál. Ekkor mély gondolataim között elveszem, felidézem az emberi testről tanultakat, és nem értem. Vagy célszerűen: nem bírom összerakni.
A mai napig, ma bevillant...
Csiga kiskoromban folyamatosan rémisztgettek, ha nem viselkedem jól, elvisz a LOVAGINA.
Hoppácska!
A Lovagina egy olyan emberi mutáció, ami akkor jön létre, amikor már teljesen eltűnnek a nemi szerepek. És megszületik a Jing meg a Jang helyett a Jingjang, nincs fekete, meg fehér, csak szürke.
Nincs többé leves, meg második, közös kávé reggel, haverok-sör-mamba...
Van mirelit nokedli, kávéautomata, faszi létedre hímzőszakkör, no meg a hüvelygomba, amiről neked is kell beszélned!
Most már értem, azt hiszem, ma már köztünk járnak, és csiga helyett tiniket gyűjtenek egyre népesebb táborukba.
Vigyázz, ha eljő Lovagina!!!
És, ne felejtsük el: "Erényeink többnyire csak álcázott bűnök" !
Én nem tudom mi a szar van. Beborult az ég, és hullanak az érzelmek, záporoznak a szitkok, ja, meg esik az eső is.
Elcsoszogok ide, meg oda. Áthaladok emberek között, hol szorosabban, hol távolságtartóan. Ragadnak rám jelek.
Mivel csiga vagyok, eleve ráncokkal teremtődtem, de cseppet sem mindegy, mivel töltöm fel őket. Bevallom, a könnyebbik utat választva, legtöbbször csak feszesre eszem magam, az dob rajtam csiga számban egy tíz évet.
És, egyből: legjobb barátom a tükör, kedvenc dalom a "zuhanyblues", legjobb film az életem, no meg, kedvelem magamat idézni.
Szeretek arcokból és kezekből olvasni. Nem kell fecsegni, és nincs mit tagadni.Értelmetlen is lenne.
Megélem az érzelmeimet, még tudok nevetni, még pillangók röpködnek a "gyomromban", ha nem tudom mi következik. Még fáj, ha sírok...
MÉG ÉLEK, nincs ezen mit szépíteni.
Hideg szél fúj reggel,
álmos könnycsepp arcodon tükörcserépként a semmibe dermed.
Egy darab a lelkedből,
a többi lehelletként az életed cigarettájából,
füst gyanánt
más arcában pihen.
Komoly kritika,
fuldoklunk egymás terjedelmétől.
Veszetten integetnek a fák ágai,
ökörnyál csorog testükön kívül.
Tátott szájjal öleled a mindent.
Szabadnak lenni.
Karod alá ölel a remény, s lök még egyet rajtad.
Szúnyogok, piócák, kullancsok, emberek.
Minden közegnek megvan a maga vérszívója.
