És itt van ismét ez a mázas, édes szeptember vége.
Reggelente mindent beleng az a fura szag, ami büdösnek puha, jónak kemény. Hozza magával a ködöt és a meleg párát, afféle rózsaszín függöny.
Édes élet, cukorgyár.
A cukkorrépát hozó vonatok hajnali ásítása, a karcsúságot kölcsönző ponyvák. Az aszfalt utolsó horkantása ébredés előtt hosszú, egész nap cipeli a mázsát.
És enyém a szerencse,a lányos színeket lecserélve kapok egy feketét. Felkeverem és a káosz megszüli a csészében a harmóniát.
Levelek zörögnek alattam, mindegyiküknek más a tartalma, hol rövidebb, hol hangosabb, hol marad még benne valami. Különös szimfónia. Gesztenye potyog házamra, nyomot hagy minden darab maga után, kisebb-nagyobb terhek formálják szériám.
A délutáné a második felvonás. Füst és parázs. Száraz levelek kupacai pillanatok alatt válnak semmivé, színpompás álom, kesernyés elmúlás.
Este puhába csomagolom magam, az ablakra lehelem gondolataimat. Logó szemekkel figyelem a kinti hideget és boldoggá tesz, hogy újra színezhetem ez egészet holnap.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.