Megtanulni nevetve sírni, vagy sírva nevetni, nem mindegy. Én mind kettő műfajt művelem.
Kárörvendő csikkek füstje mögül jelzem, még vagyok és maradok magam egy darabig.
Lassan megszokom a dühöngő örjöngést, melyet sajátommá tettem és nem hallok meg mindent, amit a szomszéd terrárium falára lehelnek.
Köszönöm, hogy érzem az agyam, a lelkem, a testem ha fáj, akkor is, mert még élek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.