Őszi séta, meg a kis faszom. Miután kint lettem felejtve, ez a ma fújó jó kis enyhet adó szelecske még a szart is kifújta belőlem. Köszike.
A kellemesnek igérkező napot szétfeszítette a belsőmet átrendező dübörgés, mely a hangfalból áradt, amit mellém tettek. Csiga tempóval küzdöttem az elemekkel, de miért is tekintett volna akárki is lefelé...rám.
Táncoló cipőtalpak, csikkzápor, kutyaszar, szerelmekből záporozó nedvek, rémálom.
És azt, hogy ébren vagyok csupán csak a nyolcadik Dögös Robit felváltó Mary tudatosította bennem. Hisz a legrosszabb rémálomnak is vége kell egyszer legyen. Nem, az élet nem lehet ennyire kegyetlen?
És hírtelen azon kaptam magam, hogy üvöltök, a házamat csapkodom a földhöz, és hangyák figyelnek. Áhhhhhhh....
Nem akartam mást, csak otthon lenni, meleg fürdőt venni, inni egy teát és hallgatni valami keményet.
És most itt vagyok, pipálom, ami a mai vágy listáján szerepelt, kezd megint vér áramlani testemben, és lassan megint hallom a gondolataimat is.
S, hogy hol voltam, búcsúban, ahol megint eltemettem pár agysejtemet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.