Nem tudom hol vagyok, és azt sem hogyan kerültem ide. Aljas módon átszállítottak Patriccal az éjszaka. Reményeim szerint csak megőrzés lesz, mert ebbe a szagba belehalok.
Füst áll az egész pecóban, mintha a pokol szája lenne, csak kénkő nincs, meg zivatar. Bár az is lehet, hogy ez már a vihar utáni csend.
Alig látok, pedig igyekszem szemeim minnél közelebb nyomni a terrárium falához, hátha így légmentes vákumot tudok képezni és nem marja szét az a füst, ami már a terráriumon belül is horrorisztikus hatást kelt.
És megjelent, elég magas, ember, szájában szentjánosbogarak kacérkodnak, hol élesebben, hol halványabban villogva, lelküket kiadva füstként távoznak...
Förtelem, én nem akarom ezt mind beszippantani, körülöttem egy egész kolónia elmúlt élete lebeg.
Aztán lehajol, csak bizakodom, hogy nem fog meg. Nem. Elnyom egy bogarat, ami furán alakot vált és egy kicsit még zizereg...
Elmegy. Itt hagy minket. Csápjaimat kidugva felmérem a terepet.
Miután alább száll a füst, a kedvencek temetője érzés is csillapodik bennem, meg látásom is élesebb.
Mindenütt lábosok, edények, tele kávéval, vagy valami fekete lével, de nem 1-2, 6-7.
Nem értem...
Visszatért egy nálánál kisebbel, leülnek és megölnek még pár bogarat, melyeket dobozokból húznak elő...
Beszélni kezdenek:
- Fiam, tölts még egy kis kólát!
Erre a másik egy lábosért nyúl.
- A másikból kérlek, az még csak tegnap óta levegőzik, tudod, hogy nem szeretem benne a szénsavat, a kólát csak az ízéért iszom, meg mert a kávét nem szeretem.
Mi van? Hol vagyok és mi céllal?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.