Habár felkerültem, rátapasztaltam, a szag felfele száll, és az agyadba mar.
Kedves aranyos gyermek. Jön, pár órát marad, orrodba ég.
Reggel én már szagoltam egy ideje, szememből könnyet csalt, s a gombóc minduntalan újraképződött belső szerveimben, nyeltem...
A megváltás busszal érkezett, de késett: a pedagógus belépett, s ki is hátrált, előre engedte hangját, "mondám, fürgyé le!", de nem nyert.
Ablak nyit, műerdő illat dezodorál, oh yeh...
Fejemet kidugván, szemeimmel harcoltam minden szabad oxigén mulekuláért, tereltem őket be a terráriumba, élni akartam még!
És kitűnt, zokni nuku, cipő valaha fehér, szag elviselhetetlen, de tiéd.
Megjegyzem, nem azé nem hord, mer nem telik rá, csak szarik belé. Szag. És? Övé. Fülébe feketén csillogó, valaha ezüst fülön csüngő, fülönként kettő. Testén a fehér emlékét örző suhogós melegítő, kint ezer fok, bent érett pálpusztai. A ma is öröm.
A tanár még kér: tisztálkodjál holnap, vagy maradjá otthon magnak? Persze név nélkül, semmibe beszél (no nem a szag által okozott trauma miatt, csupán remél). Én bólogatok, de az órára nézve örömben úszom, letelt műszak, és még élek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.