Ma, ma volt...
És megtörtént. Életemben meg nem álmodott rémjeim egyik része.
Bezáródtam. 17 gyerekkel és egy pedagógussal fél órára és egy percre.
Nem tudom melyiktől féltem kimondatlanul is jobban. Kiegészítették egymást.
Zajlott az óra rendesen: beüvöltözések, szuszogás, ámulat, elfolytot agresszió, reménytelenség és a kétségbeesett elcsukló hang, mely dörögve küldte az éterbe igazát.
Aztán a tizenxedik gyerek, késéstől kapott lendületén kenődött szét kivülről, a mereven álló ajtón. Rendesen elkésett. És nem tudott láthatatlanul a helyére osonni, ma nem.
Pedagógusom nem esett kétségbe, leküldte a tanáriba az immár csont nélküli gyermeket.
És várt.
Nem sokáig kellett a reakcióra várnia: "Azt üzenik Márta néniék, ők nem tudnak mit csinálni.", és a gyermek elment.
Na passzolok, nem az értelem mondatja velem, de bake, azzé má, no. Próbálkozni lehetetlen az empátia teljes hiánya nélkül. Ember mi!?
Bentről sem maradt el a válasz, több jelentkező is akadt, ki szivesen kirugta volna az ajtót. Na meg megjelentek a félelmükben átrendeződött belsőszerveres kölkök.
Idézem: Kiugrik a szívem a gyomromból. Nem, fiam, az nem ott van. Akkor a torkomból. Nem. Aaaa cicimből? Még mindig a melkasodban leledzik. Ja!
Nos, én ekkor szugeráltam, és erős gondolatátvitellel küldtem a megoldást. Telefon és erkély ajtó. Ideiglenesen nem rossz.
A tágra zárt ajtók elcsúsztak a szűkre nyílt tekinteteken.
És a tudomány győzött a földlakók felett.
Üdv.: Andor!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.