Tudtam, hogy egyszer engem(minket) is elér...
de, a fenének sem hiányzott.
Látom, mint szerencsétlenkednek a lakótársaim, hogy hogyan próbálnak kevesebből többet teremteni. Rövidebb élet alatt nagyobbat szakítani. Fiatalként bölcsnek látszani. Idősként döntéseket nem válalni...
Szóval utolért, elütött, átment rajtam, hátra tolatott, majd el is került.
Így most agyalok (azaz ducolok), miből is futná a nagyobb házra, a stb-re. Iskolakezdéssel a nyakamban, gyerekkel a látóhatárban.
Kipróbáltam egy-két dolgot:
Ez, nem igazán jött be. Mások szemetét eltakarítani. A szeretet helyett az áram csiklandozása, nem. Nem vagyok bérgyilkos, kinek villamosszék jár.
Igen. Nos, a cirkusz világa, nekem nem termett babért...
Ezt sem gondoltam ám komolyan, csak a lendület ugrott velem, a landolás jobban fájt, mint a párizsi a sonka helyén.
És ez, ez volt a legrosszabb ötlet az összes közül. Már az első harapásba belehaltam majdnem...
Maradt az eredeti meló, az eredeti éhbérért.
Nem is könnyű, nem is hálás. A Földdel magával még nem is lenne gond, a tatár se hajt, de az a sok ugráló emlős, akik teljesen szétbarmolják az egész pecót...
Kérdés nélkül bővített munkakör.
Én nem takarítok!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.