Az emberek tele vannak sérelmekkel.
Felkelek, de nem önszántamból. Évekig el tudnék aludni, azt hiszem. (Nem kellett volna azt a Csipkerózsika koktélt benyelnem, de a kollégisták mindent megisznak, és én valami olyas vagyok. A kreatív mixer, avagy mennyi mindent lehet erjeszteni...)
Szóval, felébresztenek. Beszélnek hozzám, rámzúdítanak dolgokat. Igazából nem választ várnak, tudom. Visszaélnek azzal, hogy se gégém, se hangszálam, se torkom, se...
Egyetlen menekülési útvonalam, saját magam. De még akkor is beszélnek.
Az emberek tele vannak sérelmekkel. Mindegyikük máshogy hordozza.
Kalapok fejeken, karimákon más-más sors ül. Csendesek és fáradtak már.
Belsejükben gondolatokat és szagokat hordanak. Saját életük elveszett.
Nem lehet könnyű: kapaszkodni, óvni és egy szögön lógni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.