Új tulajdonságaitokat fedeztem fel.
Képtelenek vagytok hallgatni. Azt hiszitek, sőt meg vagytok róla győződve, hogy a csend csak kínos lehet.
Figyellek titeket. Folyamatosan hangfrekvenciákat bocsájtotok ki. Hol lent, hol fent, hol elől, hol hátul...
Zajos népség.
Mikor van időtök gondolkodni?
Állandó tagadásban éltek. Saját érdekitek soha nem közös máséval. Szenvedtek és nélkülöztök, vagy épp elherdáltok mindent. S mindezt csupán makacsságból. Tudván lesz még időtök élni, s a holnap majd mindent kiegészít és helyre tesz.
Pedig nem.
Minden percből csupán az a másodperc biztos, amit már magadévá tettél. S a magadénak csak akkor mondhatod, ha élsz, és lélegzel, és nem szégyenled.
Soha semmiért nem vállaltok felelőséget.
Szavaitoknak éle van, de gazdája nincsen. Minden egyes másokon ejtett sebetek ismeretlen tettestől származik.
És közben újabb generációkat neveltek ki a selytelmes félhomályban.
Néha cserélhetnénk. Egyes egyedeiteknek biztosabb helye lenne mellettem, eme remek kis ketrecben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.