Újat alkotnom, szinte képtelenség.
Születésem óta mások művei és gondolatai szabták rám a mindennapi ruhát. Soha nem fásztam és a divattól mindig odább álltam.
Megtanultam járni. Látni és hallani. Érezni szeretni és szenvedni. Élni.
A drámák és ünnepek minden napot elviselhetetlenné és széppé, megismételhetetlenné tesznek.
Szélsőségek között, akár a flipperben a golyó sokszor betörtem házamat.
De... nincs vége, létezem.
Létemmel nyomokat hagyok kicsinységektől porosodó éveken.
Lélegzem, az oxigén versek ritmusának lüktetéseként dobogtatja szívemet...
Duc idegrendszerem puhatestű lényként túlterhelté vált ömlengős álmélkodásaim során, de ráeszmélek.
S a napi nyáltermelődés elérte a maximumát, s mivel már a Titanic is alámerült, mára már nem terhellek tovább.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.