Itt ül velem szembe, s nem tudom, mit akar, vagy mit takar.
Látom tekintetét, kutatom, de nem jelent semmit. A kérdésekre válaszol, már, amit a peda tesz fel, de csak a jegy terhétől fél, érdeklődést nem mutat.
Néha a tanárt is figyelem, lassan az ő tekintete is üressé válik, tudja, hogy még negyven év múlva is az asztalnak azon az oldalán fog ülni, ahol a fiókot ki lehet húzni (ha minden jól megy). Nem tervezi nyugdíjas éveit, mert nem lesznek, egyszer majd csak kidől, és a helyére egy újabb középkorú cserjét ültetnek, s abban bízik, hogy talán lesz valaki, akinek feltűnik a változás.
Végig nézem nebulóit, és értem, nincs miben bíznia, az ő nyugdíját nem lesz, ki kitermelje...
Terráriumom falát lehelem ködösre örömömben, csiga vagyok, de egyre inkább értékelem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.