Na, megérkeztek a Mikuk (apró csoki darabkák mikulásnak öltöztetve zörgős papírba, régen nyuszik voltak- majdnem NDK-s női olimpikonok-) a boltokba.
Nem lennék az ember gyereke ma, nehéz lehet ennyi értetlen dolgon átsiklani és közben hinni a csodákban.
Vannak ezek a Mikuk, van a szülő, ki hogy legalább egy kis időt együtt legyen gyermekével, viszi magával a boltba is. Nehezen, de átcibálja kölkét a hatvan sor édességen, s mégis belefut a mosópornál a rafkósan ott felejtett raklapnyi „meglepetéstojásba” TOJÁSba (na, ennek mi köze a Mikuláshoz?) ünnepnek illő dobozolásban, jól körbe véve őrző, csoki figurákkal.
S már nem küzd, feladja. Nem felel századszorra a kérdésre: „Ide hogyan jött már a Télapó?” és „Miért, miért…?”
Vesz egy csokit, azt jó van.
Utolsó lendületével még egyet kér: „Kint edd meg, és ne mond el anyának/apának?”
És már csak pár kérdés:
- A Mikulást miért nem szabad már Télapónak hívni?
- A Mikulás miért magát adja a jó gyerekeknek kicsiben, ez olyan diktátoros dolog (arról nem is beszélve, hogy megeszik)?
- Ki szereti ezeket az öntött szutykokat?
- És, ahhoz mennyire kell jónak lenni, hogy én is házi mozit kapjak Mikura?
- Aki házi mozit kap Mikura, mit kap karácsonyra?
Azt már tényleg csak megjegyzem, december 6-ig még van egy hónap:)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.