Esőcseppekben látni a világ kicsinyített mását, mókás dolog, ezernyi kis saját golyóbis, bizar.
Csillog minden, tükörként vetődnek válogatott agyszüleményeim mások tekintetére, s ha nem kellenének arcodon csattanva kenődnek szét. Nesze!
Egybe mosódik bánat és öröm, kedvtelenség és lelkesedés, ömlik be nem fedett testrészeidre a fentről hulló áldás.
Ha nem akarod, akkor is tisztábbá válsz…
Apró darabokra tört pocsolyák cserepei, kicsit mindegyikben ott vagy, egy részed felszívódik a jó időben, a másik pedig újra teremtődik minduntalan a viharral, de csak a gondolataim raknak újra össze.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.