Utálom az itt ragadt hétvégéket.
Tök egyedül vagyok én, és a gondolataim. Nincs senkit megfigyelnem, csak emlékcsonkokat lökögetek ide-oda a terráriumban. Néha rám néz egy idióta galamb, ami az ablakba repül, de hamar odébb áll, amint az a marok lepkényi, agynak csúfolt szerve felfogja, hogy nincs itt senki, én meg nem az a karral ellátott élőlény vagyok, aki magokat szór neki.
Pénteken rám csukták a tetőt, de előtte bedobtak egy böszme darab uborkát. Már ekkor tudtam, hogy jön az egy-két nap, amit ők a hétvégének hívnak, és nélkülem töltik el. Ilyenkor mindig nagyobb a fejadag. Nem értem miért hiszik azt, hogy nem fogok tőle éhezni. Szerintük beosztom. De nincs rendszer a gyomrom befogadó képessége és az elkövetkezendő napok száma között.
Már igazán jöhetne erre egy házakat elhagyó! Már nincs egy maroknyi zöld hely sem, sem egy körömnyi kakamentes földrészem, így nem igazán jön be a szitu, tisztára gázai aláaknázott övezet.
Azt hiszem nem is megyek ki, bevackolom magam. Sztrájk!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.