Amikor feszegeted a mások határait...
Olykor átlépjük a saját határainkat, máskor a környezetünkben élök magánterületébe gázolunk.
Nincs határvonal felfestve, s nem kell útlevél. Nem tűnik fel, hogy tiltott zónába "dzsalózunk", de a képletes ököl az arcban elgondolkodtat, vagy legalább is megállít. Csak egy pillanat az egész.
Mivel az én kezeim elég erősen meg vannak kötve-nem létükből fakadóan-, más jelzési formulákat kellett elsajátítanom nem tetszésem kifejezésére.
Rajta vagyok a dolgon, eszem én azt a nyanvadék uborkát, de több nap is kell az információ feldolgozására. Jön az ember, elveszi. Kidobja. Hiszi, már nincs rá szükségem, pedig csak emésztek. Nincs mit tennem, elásom magam, s a nemesebbik felem az orcája felé, felfelé illetem. De nem ért, s nem is erőlteti a rám hangolást.
Máskor csurgatok, nyálat, s egyébb nedveket. Mire ő "teljesen elalélt a drága, boldog az édes..." Egy frászt, tetteid minősítem, de reakcióim át vannak értékelve, a kommunikációnkból hiányzik a közös nevező.
A mi fajunk prímszámként él gymás mellett...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.