Illetve úgy tűnik, mintha magamat idézném, de minden egyes számon hangsorrá formálódott szónak mások betűsorrá változott gondolatai adnak másodlagos ítéletet.
Formáljuk egymást, közösségben, csoportban, családban és párban élünk… társas lények vagyunk…
Hatsz rám és én hatok másokra, emlékeimmel gazdálkodó sejtjeim membránjaira van kivetítve arcod, az arcok, melyek részeseivé váltak életem mozzanatainak.
És én beszélek, szólok, a saját hangomon, mások szólamaival komponálva új művet.
A testek eltűnnek, a képek kifakulnak, s idővel minden keretben más fotó foglal helyet, s legvégén már a keret sem kell senkinek…
De a gondolatok, a versek, a dalok tovább élnek, lapokon őrzik titkot formálva (ákom-bákom katonasorok), s észre sem veszed, ami a tiéd volt, mások agyába, szívébe égett.
S felcsendül egy régi melódia, megszólal egy elfeledettnek hitt hang, valami ismét életre kelt a múltból.
Sohasem feledünk, csak az idő múlásával ritkábban emlékezünk.
…nem vagy egyedül, hisz őrzöd az elhangzottakat, érzelmeket, felfogásokat, ideákat és bármit, mit lét alkothat. Minden benyomás lelket lehel testedbe és agyad mesét ír, melynek címe: ÉLET.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.