Nem engednek…
Gondolataim csapongva röpködnek egy új hullámhosszon,
Színes képek fakó, befagyott tükörmásain csúszkálok,
Rianás.
A tekintetek, melyeket elkapok, jég simán csúsznak tova,
Reggeli dermedt világ.
Automatizált emberek gépies mozdulatai nyikorognak a buszon,
Testük hálózsák csupán,
Lelkük még időzik kicsit a meleg kávé gőze felett,
S a korai hírek pomádéjában cicomázva magukat, megérkeznek albérletükbe,
Mire az óra üti a felet.
Már érzem a szükségszerűség bűzét,
Már rajtam is hagyott nyomot a közömbösség szikéjének élesebb fele.
Plasztikázott életek olvadnak össze, bele a semmibe,
A kenyerem java más kenyerének a fele.
Valakinek hiányzik, ami nekem már nem kell.
Azt hittem, hiszem…
De sokszor csak szeretném…
Tudom.
Száraz morzsák pihennek öreg bácsik őszes bajszában,
Na ti jól elbújtatok!
Percek, melyek már nem illeszthetőek vissza a szeletbe,
S melyekből már sohasem lesz egész,
A világ törmelékekben madáreledel csupán.
A teli has illúziója, a tudás birtoklása papíron,
Huss...
Agyam aforizmái eddig az enyémek voltak csupán.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.