Én csak ültem, hallgattam, nem volt semmi dolgom.
Most a csend mesélt. Nem az a síron túli csend, melybe belefeszül figyelmed, hogy találj valamit, mely ingerli füledet, nem. Az a csend, melyet a hétköznapok globalizált hangeffektusai már magukévá tettek. Az a csend, amit Isten teremtett, a természet szimfóniája kezdett különös dallamába.
A fűben rovarok és bogarak zengtek hőskölteményt régmúlt idők nagy lódobogásairól, az égen madarak daloltak az érintetlenség színárnyalatairól.
A fák levelein eső kopogott, s a levelek egymásnak átadva fájdalmaikat, mind közelebb hajoltak, s egy-ketten a teherbe beleroskadva el is hullottak.
„Egymás terheit hordozzátok˝ - súgta a szél, s egy mély dörgő hang nyomatékot adott fuvallatának.
Majd eltűnt minden érzelem, a könnyben ázó természetet a nap vigasztalta, szótlanul szárította sugaraival a könnycseppeket, mint egy megértő kedves.
Én meg csak ültem, hallgattam őseim csendjét… elszállt a türelem, felköltöttek, és e zajos világban teremtem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.