A mai nap aztán nagyon betett, egész nap próbáltam felhívni magamra a figyelmet (elfogyott a nemes étek előlem), de kábé a szarnak egy pofon.
Lakótársam, aki egy ember, minden percet azzal töltött, hogy érzelmeibe bonyolódjon, s mindezt tette saját magányában.
Én nem tudom mi ez az embereknél, olyan furcsák, mikor adott a perc és adott a pillanat, képesek minduntalan, ezredszerre is elbaltázni, (haj, hány ilyen mellé rúgott pillanatlabdát láttam már szobám faláról lepattanni!) aztán meg könnyeikkel töltik fel a két kezükkel kikapart balfácánságuk által mélyülő sekély sírhantjukat.
Szóval egész nap kiabáltam, és dobáltam ide-oda a házam, csak hogy valamit rakjon már le elém, hisz mégse szolgálhatom ki magam, de ezredszerre is végig kellett néznem azt a színdarabot, amit különböző filmekből magára öltött jelmezekben rögtönzött, fájt, a kiszáradás szélén álltam, ő meg a sokadik papírcsónakot küldte a pokolra, minden mérgét beleadva a tengerén viharának…
Aztán mikor már a szemem kopogott a terrárium falán, kegyesen landolt előttem egy uborka csücsök, melynek elfogyasztása lehetővé tette, hogy ma is írjak neked.
Így csiga szemmel én Androgüne, hoppá, akarom mondani Grün Andor bizton állíthatom, az emberek az élet sava-borsa, és táplálkozásom helyre állásának reményében kívánom, legyen időm, hogy tanulmányozhassam még őket.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.